Modern nyelvezettel népies formavilág

Sokszor beleütköztem már abba a gondolatba, hogy a magyar népművészeti formavilágot vajon miért nem ültetjük át eredményesen az aktuális divatra. A saját esetem talán az átlagosnál is terheltebb, hiszen nekem harmadik generációs városiként semmi családi hagyományomban – legyen az tárgyi, művészeti, vagy rituális – nem jelenik meg a magyar népi kultúra. Nincsenek felmenőktől rám maradt népi kerámiák, hímzett abroszok, ruhadarabok, egy vacak Miska-kancsót sem láttam felnőtt koromig. Nem énekelt senki népdalokat, nem járt vidéki rokonokhoz, ahol esetleg megmaradt volna használatban valami. Az összes tárgyi kapcsolatom egy hímzett párnahuzat volt, amit a nagyanyám készített szerintem merő kíváncsiságból vagy devianciából. Ki is lógott szerencsétlen darab a biedermeier bútoros budai lakásból, hamar el is került a telekre.
A népművészet a családomban olyasmi volt, mint egy poros, avítt valami, amit jó lenne testületileg hamar feledni, és inkább a modern, új, innovatív dolgok felé fordulni. Vezérelveink az elegancia és a praktikum voltak, igen, így párban. Könnyen belátható, hogyan érkeztem meg én ilyen szemléletű családból a korai harmincas éveimre a két színű, japán gyökerű minimálhoz.

Ugyanakkor nincs mentség. Ma magyarként Magyarországon, ha valóban grafikusnak, esetleg egyenesen művésznek tartom magam, megengedhetetlen, hogy ne legyen kapcsolatom a magyar népi formavilággal. Neki is rugaszkodtam már jó párszor, és most ebben a cikkben próbálom összeszedni, hogy mire jutottam, miért nagyon nehéz ügy modernizálni, megújítani ezt a formavilágot.

Mi kell a megújításhoz? Először is szándék, nyitottság, formaismeret, mind a megújítandó formakincs, mind az aktuális divatirányzatok jellemzőire nézve. Leegyszerűsítve, tudnunk kell, hogy mitől válik egy tulipán forma gyerekessé, divatossá, népiessé, artisztikussá, stb. Mik azok a formai jellemzők, amik mentén egy létrejövő forma izgalmas vagy unalmas, profánul szólva menő vagy ciki lesz.Ugyanakkor jól kell ismernünk a népi motívumok tájegységenként megjelenő sajátosságait, forrásait, jelentését, színeket, esetleg anyagokat is.

Kutatásom alatt többször meg kell állapítanom, hogy egy átlag budapesti – és ennek igenis van jelentősége – a magyar népi motívumkincset egyenlőnek tekinti vagy a kalocsai mintákkal, vagy a Magyar Népmesék rajzfilmsorozat főcímének előkunkorodó vörös virágaival. Innen indulunk tehát, ezt ismeri a célközönségünk biztosan. Mindkét forráshoz kapcsolódik egy erős érzelmi töltet. A kalocsai mintákról a legtöbbünknek a kimondottan turistákat célzó, felhabosított, megcukrozott, csipkével súlyosbított giccs jut eszékbe, aminek ott a helye a népi boltban, vigyék csak a turisták haza. A Magyar Népmesék sorozatot nagyjából mindenki ismeri és szereti. Jankovics Marcell több generáció vizuális kultúrájának alappilléreit helyezte el azzal a mintegy 100 epizóddal. Talán érdemes is ebbe az irányba indulnia annak, aki fiatalos lendületet szeretne adni a népinek. Ám ami egyrészt előny – azaz az ismertség -, az hátrány is, mivel szinte mindenki a gyerekmesére asszociál, a nagyon igényes és intelligens látványvilág helyett.

Másik nagy megállapításom, hogy mikor arról faggatózom, hogy a népművészet hol jelenik meg az életükben, nagyjából mindenki mindig zenéket említ. A zene valahogy kezd átjutni azon a kerítésen, amin a formakincsnek még nem sikerült. De mi is ez a kerítés? Van benne egy nagy adag távolság, térben és időben. Itt jön elő a budapesti probléma például, és az, hogy volt a történelmünkben egy olyan, több évtizedre rúgó időszak, amikor vagy az ellenállás, enyhébb esetben az elhatárolódás szimbóluma volt, vagy egyszerűen – ahogy családom esetében is – egy elhagyott, tudatosan a városiasodással együtt járó lenézés övezte. Vagy szimpatikus vagy unszimpatikus politikai irányultság egyértelmű jele volt népiesen öltözni. Könnyen beláthatjuk, hogy “innen szép nyerni”.

Kutatásom másik alappillére az volt, hogy megvizsgáltam, mik is azok a formák, amik tájegységenként ismétlődnek, amik inkább egységesek, tehát leginkább a magyarság egyezéseire, semmint tájak különbözőségeire hozhatóak példának. Természetesen ezek sosem bonyolult dolgok, virágok, madarak. Mégis, mi az a forma, ami alapján egy minta egyértelműen magyar és nem lengyel például? Erre azért lenne szükség, hogy meg tudjuk vizsgálni, hogy mi az, aminek a megtartása mindenképpen szükséges ahhoz, hogy a minta magyar népi maradjon, és mik azok a jellemzők, amelyek elengedésével még megmarad a népi jellegzetesség. Például a szín egy sarkalatos kérdés, hiszen a piros-sárga-zöld-kék egy kevéssé divatos kavalkád, míg hideg színekkel ugyanez már lengyel, kevesebb színnel pedig veszt a népies jellegéből. A színek elhagyása mindezek ellenére mégis a leginkább járható útnak látszik. Ez a szív például lengyel, pedig felületes szemlélődéssel, mondjuk egy vászontáskán eladná magát színében megváltoztatott magyarnak is.

Azt is meg kellett állapítanom, hogy aki esetleg venne magyar népi motívumos tárgyakat, annak a magyar jelleg nem olyan fontos, mint a népi jelleg. Beszélgetőpartnereim esetében megállapítható volt, hogy őket cseppet sem zavarja, hogy más népek népi motívumai jelennek meg az adott tárgyon, a népies jelleg az, ami érdekessé teszi. Illetve volt sok olyan vélemény, hogy pont a távolság a magyartól adja meg annak a szabadságát, hogy a népi sűrű, virágos, burjánzó minták mondjuk egy ruhán kellemessé váljanak, hiszem így már nem tud hozzájuk ez a nagyon is létező érzelmi hártya tapadni.

De még itt sem a divatosnál járunk, csak a hordhatónál, és leginkább ruhánál, nem pedig formavilágnál. Hogy állhat elő, vagy mi akadályozza azt, hogy a saját népi motívumkincsünk olyan kedvesen, magától értetődően szeretett, hétköznapi legyen, mint egy norvég minta, vagy indiai formavilág? Miért nem nyúlna tíz emberből kilenc egy magyar népi motívumos ágyneműhuzathoz vagy pólóhoz?

Arra jutottam, hogy kell egy jó márkanév, egy hozzá illő komolyan vett marketingkampány, okos terméknevekkel, és igényes dizájnnal. Van ilyen, létezik, szerencsére nem egy, de maximum tíz, ami azért elég kevés. Ha megvizsgáljuk ezeket, jól látható, hogy kiemeltek a formavilágból kisszámú elemet, kijelölték a maguk csapását a már meglévő divatos trendek között és a kiválasztott elemeket alávetették a trend jellemzőinek. Ez így egyszerűnek tűnhet, de cseppet sem az. Mutatok néhány példát, hogy lássuk, hogy világítótoronyként állhassanak, ha meg akarnánk próbálni elindulni ebbe az irányba, legyen valami sorvezető, valakiknek a nyoma, akiknek már sikerült ez a nehéz feladat. Az itt felvonultatott termékek, márkák közül elég kevés az, amit széles körben ismernek. Ez persze nem kifejezetten minőség kérdése, sokkal inkább marketingé, ugyanakkor tanulságos így egyben látni, hogy mi az, ami működik. Számomra elég informatív, hogy míg ezek nem:

addig ezek pedig igen:

    

Szerző: Ami Shael